A RONGYOS GÁRDA 2. rész A nyugat-magyarországi felkelés

           A Magyarország sikeres szétdarabolását intéző szövetségesek még elégedetten hátra sem dőltek foteljeikben, mikor a későbbi béke Nobel-díjas, Wilson amerikai elnök újabb ördögi javaslattal állt elő: Nyugat-Magyarország egy részét Ausztriához kell csatolni, mégpedig azért, hogy Magyarország Ausztriában se találhasson szövetségesre, vele se élhessen békében, ahogy a többi környező területrablóval sem.

            Bár az 1919. június 2-i keltezésű osztrák békeszerződés-tervezetben az ősi magyar-osztrák határ érintetlenül volt kijelölve, június 16-án Ausztria már jegyzékben kérte az Őrvidék egy részének átengedését. Többek között azzal a pofátlan indokkal, hogy „ezek a területek látták el mindig Bécset zöldséggel, és Bécs most éhezik”. Az 1919. szeptember 10-én aláírt saint-germain-i békeszerződéssel Ausztria meg is szerezte az évezredes magyar területet.

            A terület azonban, mivel Ausztria nem rendelkezett az erre megfelelő erővel, a trianoni diktátum után is Magyarországé maradt. Sőt a miniszterelnök, gróf Teleki Pál, jó érzékkel, ahhoz a feltételhez kötötte annak kiürítését, hogy a szerbek vonuljanak ki a jogtalanul megszállt Baranyából. Miután ez a feltétel teljesült, 1921 augusztusának végén a Magyar Királyság megkezdte az Ausztriának ítélt területek kiürítését, melyet a békeszerződés egy nyugati „A”, és egy keleti „B” zónára osztott.

            Sopronban azonban benn maradt Ostenburg-Moravek Gyula őrnagy vadászzászlóalja, amely arra hivatkozva tagadta meg a kiürítési parancsot, hogy „a rend fenntartása érdekében” átalakult csendőr-zászlóaljjá. Közben megérkezett az „A” zónába Héjjas Iván és a Rongyos Gárda. Nem mozogtak ismeretlen terepen, hisz egy éve már jártak itt, akkor 8 pótkocsis teherautóval és 177 „rongyossal” rajtaütöttek az osztrák területen lévő fürstenfeldi fegyverraktáron, ahonnét 3000 puskát, 30 géppuskát és rengeteg lőszert zsákmányoltak, majd sértetlenül hazatértek. Héjjas emberei most kisebb 10-12 fős szakaszokra oszlottak és főleg éjjel zaklatták a határszéli osztrák helyőrségeket. Megeresztettek az éjszakába egy géppuskasorozatot, felrobbantottak egy kézigránátot, máglyákat gyújtottak a láthatáron majd tovább álltak. A felvert ellenség pedig reggelig várta a támadást. Ezeket a portyázásokat egyre idegesebben fogadták az osztrákok és az antant megfigyelők is. A magyar kormány természetesen hivatalosan igyekezett elhatárolódni az akcióktól, és Gömbös Gyulát küldte a nyugati végekre rendet tenni. Gömbös Sopronban találkozott is Héjjas Ivánnal, aki közölte vele, hogy a „rongyosok” a kormány segítsége és jóváhagyása nélkül is megvédik az Őrvidéket. Említésre érdemes, hogy a felkeléshez csatlakozott körülbelül száz bosnyák és albán mozlim önkéntes is, Durics Himi Huszein vezetésével. Közülük egy Ahmet nevű katona később életét áldozta Magyarországért. Eközben Sopron polgárai, Thurner Gyula polgármester vezetésével felkeresték Prónay Pál alezredest, hogy legalább városukat mentse meg az idegen megszállástól. Ekkorra azonban már az osztrákok is elunták a huzavonát, és augusztus 28-án megkezdték a bevonulást.

            A zárt alakzatban masírozó Volkswehr ezredet 120 „rongyos” várta Ágfalvánál Héjjas Iván vezetésével. A meglepett sógorok gyorsan menekülésre fogták a dolgot, méghozzá oly pánikszerűen, hogy a hivatala elfoglalására érkezett, skót származású tartományfőnök, Robert Davy is fogságba esett. Az első ágfalvai csatával fellobbant a nyugat-magyarországi felkelés lángja. Az osztrákok erélyesen tiltakoztak, fenyegetőztek, Bethlen miniszterelnök a térség kormánybiztosát a „rongyosok” és Ostenburg csendőreinek lefegyverzésére és a térségből való eltávolítására utasította, de mindhiába, a szellem kiszabadult a palackból.

            Augusztus 29-én következett Cenk, amit egy 10-15 fős „rongyos” alakulat, kb. egy órai harccal tisztított meg a megszállóktól. Másnap visszakerült a magyar trikolór Felsőpéterfia és Szénásgödör, 31-én pedig Nád és Felsőújlak tornyára. Ezen a napon zajlott az alhói ütközet is. A falu már a megszálló osztrák csapatokat várta, mikor megjelent Kaas hadnagy 38 „rongyossal” és a Lappincs patak partján beásták magukat a hídfőnél. Az osztrákok nem sokat várattak magukra. Kerékpáros alakulat jött elöl, mögöttük rezesbanda fújta, az mögött pedig botokkal felfegyverzett, civil ruhás gyülevész népség következett. Mikor a menet eleje elhagyta a híd közepét, vagyis magyar területre léptek, felugattak a „rongyosok” géppuskái, robbantak gránátjai. Teljes lett a pánik és a zűrzavar: a biciklikről leugráló és nyugat felé futó csapatok beleütköztek a rezesbandába és a döbbenten álló civilekbe.

            Hasonló volt a recept Pinkafőnél is. Ott a Pinka patak partján ásta be magát Kuthy főhadnagy és nyitott tüzet a gyanútlanul vonuló Volkswehr alakulatokra. Ezek szétszóródtak és viszonozták a tüzet, de mikor a „rongyosok” ellentámadásba mentek át, visszafutottak Ausztriába. Felsőőrön Taby Árpád főhadnagy 8 (!) emberével akadályozta meg 200 osztrák bevonulását. Nagyfalván Endresz György és 35 „rongyosa” űzte ki a faluból a megszállókat.

            A megszégyenítő vereségek hatására az osztrákok túszokat kezdtek szedni, kiket kitettek a bécsújhelyi csőcselék durva bántalmazásának és a kihallgatásukon is kínozták őket. Ez hozzájárult ahhoz, hogy a Rongyos Gárda védekezésből átment támadásba. Szeptember 5-én Taby és 290 „rongyosa” átlépte a határt és Kirchslag községre támadt. Itt heves tűzharc alakult ki a „rongyosok” és az osztrák helyőrség között. A támadók 7, a védők 10 embert vesztettek és 17 sebesültjük volt, 36 emberük pedig fogságba esett. Taby visszavonulást rendelt el, mikor az osztrák erősítés megérkezett, annyit azonban elért, hogy az osztrák foglyokért cserébe elengedték a magyar túszokat.

            Az események kivizsgálására a Nemzetközi Felügyelő Bizottság Carlo Ferrario olasz tábornokot nevezte ki, aki objektív jelentésében megállapította, hogy Nyugat-Magyarország lakossága egyöntetűen az osztrák megszállás ellen van, és népszavazás kiírását javasolta a vitatott területeket illetően.

            Az „A” zóna teljes visszaszerzése után szükségessé vált a felkelők egységes vezetésének kivitelezése. Gömbös Gyula „felsőbb parancsra” többször is megkísérelte a szabadcsapatok feletti parancsnokság átvételét, de azok nem bíztak a „kormány emberében”, és inkább Prónay Pál alezredest választották, aki időközben Sopronba érkezett.

Czintula Attila