Rongyos gárda 3

         1921. szeptember 16-án a felkelők feletti parancsnokságot Prónay Pál vette át. A szabadcsapatokat öt részre osztotta. Az első parancsnoka Taby Árpád főhadnagy, a másodiké Budaházy Miklós százados, a harmadiké Molnár Endre főhadnagy, később Thurzó Lajos százados, a negyediké (ez volt az eredeti Rongyos Gárda) Héjjas Iván főhadnagy és az ötödiké Maderspach Viktor százados lett. Az olykor meglehetősen szedett-vedett, gyakran öntörvényű felkelőket Prónay vasszigorral fegyelmezte.

            A felkelők ellátására egy zalaegerszegi plébános, Pehm József szervezett gyűjtőakciót, ő később Mindszenty néven lett hercegprímás. A kormány a kérdéses területre küldte tájékozódni a korábban leváltott Lehár Antal ezredest, akit Prónay, mint osztrák kémet elfogatott, és csak azzal a feltétellel engedett szabadon, hogy elhagyja Nyugat-Magyarországot.

            A Csehszlovákia és Jugoszlávia között húzódó 200 km-nyi frontszakaszt kb. 3500- 4000 felkelő biztosította az „A” zónában, Ostenburg csendőrzászlóalja pedig Sopront és környékét ellenőrizte. Szeptember 7-én ez a csendőrzászlóalj közvetve részt is vett a második ágfalvai csatában. Ezen a napon Davy Ágfalvára érkezett egy osztrák csapat élén. Thurner Gyula soproni polgármester vezetésével aznap éjjel egy csoport felkelő kiszivárgott a városból, a csendőrök pedig járőrözés címén utánuk mentek és fegyvereket vittek nekik (Ostenburg beleegyezésével!). A felkelők felszabadították Ágfalvát, de Somfalva és Lépesfalva is újra magyar kézre került. A csata után a soproniak visszaadták a fegyvereket a csendőröknek, akik visszavitték azokat a laktanyába. Mindenki, de főleg a nyugati missziós tisztek, értetlenül álltak az események előtt. Nem értették, honnét vették és hová tüntették a polgárok a fegyvereket. Sőt, az elrendelt, és Ostenburg csendőrei által végrehajtott vizsgálat sem hozott eredményt…

            Szeptember 16-án Lándzsér piacterén volt nagyobb összecsapás a betolakodó osztrákok jelentősebb csoportjával, amely a támadók komoly veszteségeivel ért véget. Szeptember 21-én Héjjas Iván 50 „rongyossal” Zurányon ütött rajta, majd még aznap éjjel harc nélkül lefegyverezte a pándorfalui osztrák járőrt. Szeptember 29-re a Fertő-vidéke teljes egészében a Rongyos Gárda kezébe került. Majd egészen Nezsiderig előrenyomultak, ahonnét jelentős fegyver és lőszer zsákmánnyal tértek vissza. Továbbra is gyakori rajtaütésekkel nyugtalanították az ellenséget, minek következtében felszabadult Széleskút, Fehéregyháza, Császárkőbánya, Lajtakáta és Mosonfalva. Szeptember 29-re már egész Nyugat-Magyarország a felkelők kezén volt. A „kis-háborúról” a Times magazin helyi tudósításokban számolt be, kiemelve azt a tényt, hogy nem reguláris katonaság, hanem a felkelt lakosság harcol önrendelkezésének érvényesítéséért.

            A területi kérdés rendezésére október 1-jén az olasz külügyminiszter Toretta márki Velencébe tárgyalóasztalhoz hívta Magyarország és Ausztria képviselőit. Október 3-án Sopronban – az Antant tábornoki bizottsága előtt – Hegedűs Pál altábornagy a magyar kormány részéről aláírta azt a jegyzőkönyvet, mely szerint Magyarország átadta az Ausztriának ítélet területet. Az osztrákok viszont nem írták alá ezt, mondván, hogy az „A” zóna még a felkelők kezén van. Érdekes helyzet állt ezzel elő. A jegyzőkönyv formailag igazolta, hogy Magyarország teljesítette Ausztria követeléseit. Az, hogy azt az osztrák fél képtelen átvenni, már nem érdekelte a magyar kormányt, ugyanis előtte már mindenben elhatárolódott a felkelőktől. A felkelők megvédtek egy területet, amely az övék volt, de a kormányuk lemondott erről a területről. Erre egy olyat léptek, amire senki nem számított: október 4-én, déli 12 órakor, Felsőőrött, a wilsoni önrendelkezési elvekre hivatkozva kikiáltották a mindenkitől független Lajta-bánságot!

            Vezetője, a Lajta-bán Prónay Pál lett, aki gyorsan átcsoportosította csapatait és a „B” zónába is saját katonáit küldte, így a felkelők ellenőrzése alá vonta a történelmi és a trianoni határ közötti területet. Majd alkotmányozó nemzetgyűlést hívott össze. Néhány napon belül Felsőőr és környékének talapülései is jelezték csatlakozási szándékukat a Lajta-bánsághoz. Megszülettek az új állam önállóságát bizonyító jelképek is: a címer és a zászló. Megjelent az első újság LAJTA-BÁNSÁG címmel és bélyegeket valamint ezüst és bronz emlékérmeket adtak ki. A közrendet a felkelőkből alapított csendőrség biztosította. A hivatalos nyelv a magyar lett, de anyanyelvét minden polgár szabadon használhatta, mind a hivatalos, mind a magánéletben. A törvények, rendeletek három nyelven jelentek meg: magyarul, németül és horvátul. Mindenki számára biztosítva volt a törvény előtti egyenlőség is.

            Az október 5-én megkezdett velencei tárgyalásokon felcsillant a remény, hogy ha a vitatott nyugat-magyarországi területek hovatartozásáról népszavazást lehet majd rendezni, akkor talán a Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben és Délvidéken is lehet még valamit tenni. A Habsburgoknak azonban ismét sikerült beleköpniük a levesbe…

            A velencei tárgyalások eredménye az lett, hogy Magyarország végleg lemondott az Ausztriának ítélt területekről és vállalta, hogy gondoskodik a felkelők lefegyverzéséről. Cserébe Ausztria beleegyezett abba, hogy Sopron és nyolc környező község hovatartozásáról népszavazás döntsön. A megállapodás hírére azonban a nyugat-magyarországi földbirtokosok egy csoportja titkos levélben hazahívta a királyt, amely levelet Ostenburg-Moravek Gyula futártisztje vitte Svájcba. Ez volt az ún. második királypuccs.  IV. Károly király és Zita királyné repülőgépe október 20-án szállt le Dénesfán. Innen gépkocsival Sopronba utaztak. (A sofőrjük Almássy László volt, későbbi Afrika-kutató, Rommel felderítője, „Az angol beteg” című film címszereplője.) Sopronban a király kinevezte kormányát, majd 21-én este négy vasúti szerelvényen Budapestre indult Ostenburg és Lehár Antal átállt alakulataival. 23-án érkeztek Budaörsre, ahol megpróbálta őket feltartóztatni egy orvostanhallgatókból szerveződött 80 fős csapat, de megfutamították őket. A királynak ekkor 5000 katonája volt, a magyar kormánynak pedig mindössze 2000, de Horthy Miklós toborzó beszéde után számuk megháromszorozódott.

            Beneša király visszatértének hírére Magyarország megszállására mozgósította az egész csehszlovák haderőt és erre buzdította a délszláv erőket is, valamint panasszal fordult az Antanthoz is. Mire az Antant léphetett volna, a kormánycsapatok, Gömbös Gyula vezetésével lefegyverezték a királyhű erőket. A király ezek után Tihanyba menekült, ahol Antant tisztek vették őt őrizetbe, és Madeira szigetére internálták, ahol fél év múlva elhalálozott. A magyar kormány 1921. november 6-án kimondta a Habsburg-ház harmadszori trónfosztását is. A puccs résztvevői amnesztiában részesültek.

            Magyarország úrrá lett a puccson, de a nyugat-magyarországi felkeléssel kivívott Trianon-ellenes szimpátia köddé vált. Gróf Bánffy Miklós külügyminiszter így emlékezik meg Károly király kalandjáról: „Külpolitikailag végleg tönkretette az utódállamokkal való viszonyunkat, és bármilyen közeledésnek az útját elvágta. A királypuccs hatása alatt keletkezett a Kis-Entente*”

            Az osztrákok kihasználva a magyar belviszályt október 25-én újra megtámadták Sopront, de a várost a „rongyosok” ismét megmentették és a népszavazásra magyar területen kerülhetett sor.

            Horthy október 31-én a fővárosba rendelte Prónayt. A tárgyalásokon arról próbálta őt meggyőzni, hogy a további ellenállás nemzetközi szinten hatalmas károkat okozna az országnak. A kormányzó érvelése sikeres volt és Prónay ígéretet tett a Lajta-bánság felszámolására, a terület kiürítésére, amelyet november 4-re végre is hajtottak. Így ért véget a Lajta-bánság rövid története, melynek hozadéka Sopron és 8 környező község népszavazás útján történt visszacsatolása lett.

*Kis-Antant

Czintula Attila